Lakott az utcánkban egy öreg bácsi, akit mindenki csak úgy ismert, hogy Über-apó.
Nevét onnan kapta, hogy neki soha semmit nem lehetett mondani, amit ő ne tudott volna strófolni.
Egy ilyen beszélgetés részlete boltos Marikával, télen, -20 fokban:
-Csókolom Sanyi bácsi! Ma aztán igazán, hideg van. Majd meg fagyok.
-Jaj gyermekem, hát ez semmi! Ifjúkoromban voltak hideg telek. Vót, hogy a tehénbe a tej belefagyott. Majd csak márciusba engedett ki, mikor nyílott a gyöngyvirág.
-Ne tessék már mondani?!
-Bizony Isten! Akik akkor éltek mind tudják, milyen világ volt az. Emlékszem, volt egy év mikor nem volt annyira hideg a tél. Mármint fagyos volt, de nem annyira, mint a Nagy Tél, de fagyos. Hanem az, hogy amilyen hirtelen bejött. Jaaaj! Épp az őszi szántás vége felé jártam, mikor eleredt a zápor. Mondtam is magamnak, hogy legalább beledolgozza a fődbe. Aztán ahogy jövök, haza a szekéren északról jött egy olyan hideg, meg olyan hirtelen, hogy az eső odafagyott a levegőbe. Bizony. Sanyi bátyádnak szeme-szája telement jégcseppekkel mire hazaért...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.